Nem vagyok egy kondi terembe, aerobikra vagy más felkapott "közösen izzadjunk" órákra járó típus. Természetesen nem mindenki egyforma ezért mindenki a számára legszükségesebb szabadidős tevékenységet választja. Az én egyik régi vágyam az volt, hogy jógára járjak, hogy kipróbáljak egy olyan "sportot", amelyet több ezer éve ismert, a test és lélek összhangjának megteremtéséről és nem csak a feszes combokról szól...
Természetesen mindig volt kifogásom miért nem tudtam elmenni akár csak egy órára is - munka és tanulás, fáradság, idő hiány, majd újra egy vizsga időszak...Szóval jó pár évig a "to do" listámon szerepelt a jóga. Tavaly októberben végül elhatároztam, hogy itt az idő, nincs kifogás, és nem halasztom tovább azt, amit már olyan régóta szeretnék. Kerestem, és találtam is egy kis csoportot egy nagyon kedves oktatóval. Elhatároztam, hogy kipróbálom, ha nem tetszik tovább keresek. A körülettem lévő emberek viccelődtek velem, hogy aztán nehogy már az első óra után repülök, és csak zümmögök majd... Egyszerűen nem vettek/vették a jógát komolyan...Na, engem ez nem tántorított el. Igenis elmentem és nagyon jól éreztem magam már az első órán. Azóta is heti rendszerességgel látogatom Tatjana Zen jóga óráit, ahol maximum hatan vagyunk, összeszokott kis csapat. Az órát nem kíséri zene, és sokak csodálkozására "zümmögés" sem. Légzőgyakorlatokkal bemelegítünk, majd különböző jóga pozíciókat gyakorolunk, mindenki a saját tempójában, amennyit jól esik. Az órát pedig csendes relaxációs meditációval zárjuk. Ezalatt a pár hónap alatt is már nagyon sok érdekes dolgot tanultam, amit lehet eddig is sejtettem, csak "nem szakítottam" rá időt, hogy alaposabban elgondolkozzak rajtuk, mivel ebben a rohanó világban mindenre figyelünk csak magunkra nem. Reggel még fel sem ébredünk már az az napi teendőinken gondolkozunk, a munka után, boltba igyekezve a vacsorán agyalunk és hogy mit felejtettünk el megcsinálni, kit nem hívtunk fel, és hazaérvén eszünkbe jut, hogy nem vettük meg a vacsi legfontosabb alapanyagát. Azt vettem észre sokszor magamon illetve a körülöttem lévő embereken is, hogy elfelejtünk a MOST-ban élni. Vagy a múlt eseményein rágódunk, hogy kellett volna, hogy jobb legyen, avagy máris a jövő eseményein agyalunk. Azt nem vesszük észre, ami éppen most zajlik, pedig a most, az, ami biztos. Én pár éve jöttem rá a most hatalmára, amikor Angliából tartottam hazafelé a repülőgépen. Egy időszak zárult le az életemben, munka nélkül a világ válság első hullámában és ez ambivalens érzésekkel töltött el. De fent a napnyugta színeiben megvilágított horizont megértette velem, hogy abban a pillanatban, azt kell értékelni, élvezni amit kapunk/látunk. Nem azon siránkozni ami véget ért, és félni a bizonytalantól. Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy csakis carpe diem, és nem kell tervezni....hanem, hogy elfelejtjük azokat az apró pillanatokat élvezni, ami akár megváltoztathatja a hangulatunkat éppen. A reggeli kávé kellemes illata, a reggeli hideg szél az arcunkon, a hideg levegő melyet belélegzünk, a főzés pillanatai, az asztal megterítése, az elfogyasztott vacsoránk ízei...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése